| A botnaptár és a nyelvészek |
| 2012. január 02. hétfő, 09:02 |
|
A botnaptár és a suta Nyest Ahogy a múltból megörökölt "hivatalos" nyelvészettől megszokhattuk, a rovásműveltség terén nagyon hiányos tudás mellé (lásd a botnaptár kérdéséhez írt felületes, dilettáns megjegyzést) a következő cikkből is csöpögő kincstári ellenszenv párosul. Pedig kiváltképp az ómagyar nyelvi korra vontakozólag lehet, hogy rovásemlékeink adják meg a ma még hiányzó információk jó részét. Persze majd a szakemberek következő korosztálya számára... a mostaniak ugyanis menthetetlenek. Hamis beszéd A nyelvészek valamit nagyon rosszul csinálhatnak, ha az egyszerű érdeklődők is sorban fedezik fel a tévedéseiket, nem igaz? Nos, nem egészen erről van szó: a nyelvészek ugyanis sokkal több adat alapján dolgoznak, és sokkal jobban ismerik a nyelv(ek) általános természetét ahhoz, hogy olyan elhamarkodott következtetéseket vonjanak le, mint a lelkes laikusok. Roland nevű olvasónk a következő kérdéssel fordult hozzánk:
A kérdést több részre kell bontani. Egy kis tényfétisizmus Először is tény, hogy az ómagyar kor elején még nem volt [ö], és az [ü] is sokkal ritkább volt, mint ma. Természetesen az is igaz, hogy a latin ábécében nem volt külön betű az [ü] jelölésére, ezért kénytelenek voltak más betűket használni a jelölésére. És akkor nézzük a közelebbi tényeket! Milyen betűt is használtak az [ü] jelölésére? Nézzük meg a Halotti beszéd első néhány sorát, hogy eldönthessük! 
Forrás: Wikimedia Commons
Mely szavakban sejthetünk [ü]-t? (Az átírásban némiképp egyszerűsítjük, modernizáljuk a betűképet. A magánhangzók hosszúsága néhány helyen vitatható, de ezzel most nem foglalkozunk. Az is lehet, hogy ekkoriban a [gy] még [dzs] volt, de az ilyen, kérdésünk szempontjából lényegtelen dolgokat is figyelmen kívül hagyjuk. )
Mit látunk tehát? Az [ü]-t meglehetősen következetesen az u, a v vagy az w jelölte – a kettő egyébként ugyanazon betű szabad variánsának tekinthető, bármikor felcserélhetőek. Azt is láthatjuk, hogy a ’gyümölcsétől’-féle alakokban a toldalék magánhangzója következetesen különbözik a tő magánhangzójától, azaz kézenfekvő a következtetés, hogy a korban a ’gyümölcs’ szó [gyimilcs]-nek hangzott (és hasonlóképpen az ’ős’ tőben is [i] volt.) Tér és idő Amikor nyelvemlékekkel van dolgunk, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy ezek azt tükrözik, hogyan beszélték „abban az időben” a nyelvet. Csakhogy a nyelv sosem egységes, mindig változatokra bomlik. A Halotti beszéd is csak azt tükrözi, hogy hogyan is beszélték 1200 körül a magyart: volt azonban a magyarnak még jó néhány változata, amelyről nincs emlékünk. Azt, hogy a Halotti beszéd nem közvetlen előzménye a mai magyar irodalmi nyelvnek (sőt, egyetlen nyelvjárásnak sem), azt könnyen észrevehetjük. Itt van a [vogymuk] alak. Ennek az előzménye *vogyumuk lehetett, de az ómagyar korban hullottak a magánhangzók, mint a legyek: az *-umuk végződésből kiesett a második u, így lett *-umk, abból pedig (hasonulással) -unk. A Halotti beszédben szintén azt látjuk, hogy az eredeti *vogyumuk-ból kiesett egy magánhangzó, csak éppen nem az, amelyik a mai magyarban nincs meg. A mai állapot tehát nem annak a folytatója, amelyet a Halotti beszéd mutat. Hasonlóképpen elképzelhető, hogy már ebben az időben is volt olyan nyelvváltozat, ahol az [ü] már felváltotta az [i]-t a ’gyümölcs’ szóban – erről azonban nem tudunk semmit sem mondani, mert nem dokumentált. Azonban ha egy kortárs szöveg felbukkanna, és ott lennének egyértelműen [ü]-re utaló adatok, az sem jelentené, hogy a Halotti beszédben is [ü]-t kell olvasnunk. Abban pedig végképp semmi furcsa nem lenne, ha egy hatvan évvel későbbi nyelvemlékben [ü] van – de nem is lehetne visszakövetkeztetni belőle a Halotti beszéd nyelvállapotára. Bottal üthetjük a nyomát Azonban miféle botnaptárról beszél a szöveg? A szakirodalom csak egyetlen rovásírással írt botnaptárat ismer, azt is csak másolatban: ez a bolognai rovásnaptár. az eredeti bot keletkezési idejét a 15. század második felére teszik: a Halotti beszéd és a bolognai rovásnaptár keletkezése között tehát 250-300, és nem hatvan év lehet. (Feltehető azonban, hogy a szerző Varga Géza önjelölt rovásírás-szakértő írásából indul ki, amely valóban a 13. századra datálja ezt az emléket – mindenféle érv nélkül.) Tévedés az az állítás is, hogy a rovásírás pontosan jelölt minden magyar hangot – illetve az is kérdés, hogy mikor. Az előbb idézett részben példát találunk arra, hogy az [ü] és az [ö] jelölése egy ideig ingadozott: éppen azért, mert a nyelv folyamatosan változik, és az újonnan megjelenő hangoknak új jelet kell találni. A rovásírás a 20. századi reformokig nem különböztette meg a hosszú és a rövid magánhangzókat: később a meglevő alakváltozatok közül választottak egyet a rövid, míg egy másikat a hosszú magánhangzó jelölésére. (A gyakorlatban egyébként a rövid magánhangzókat gyakran nem is írták.) Végül nézzük meg, milyen formában szerepel a rovásboton (pontosabban annak másolatában) a gyümölcs szó: 
Forrás: Sándor Klára: A bolognai rovásemlék
Látható, hogy a felirat alig olvasható, éppen ezért olvasatára egyébként sem lehet hagyatkozni. Sándor Klára a következőt valószínűsíti:
Ebből a ďümlč betűsor érdekelne minket, ez minden bizonnyal tényleg a ’gyümölcs’: a második magánhangzó viszont nincs jelölve, tehát ez lehet [gyümilcs], [gyümülcs], [gyümölcs] vagy akár [gyümelcs] is. Legvégül pedig megjegyezzük, hogy még a 16. század elején keletkezett Winkler-kódexben is van példa gyimelcs alakra, tehát ez az alak nemhogy a Halotti beszéd korában, hanem háromszáz évvel később is megmaradt. Ebből aztán mindenki számára világos lehet, mennyire kell komolyan vennünk a dilettánsok vizsgálódásait. (Fejes László - Nyest.hu - eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek: |
Olvasói kérdésre válaszol a "szakember", sok megfontolandó nyelvészeti részlet ellenére amatőr következtetéssel. Persze a rovástagadás sem marad el.